Zsefi végigaludta, sőt még tovább. (Na jó, előbb Zsuzsi néni vigyázott rá, majd én.)
Sokat kérdezett B. az élet-halál-elmúlás témában. Közben zajlott a gyászistentisztelet, így suttogva mondhattam ezt-azt, olykor meg kapóra is jött, hogy nem illett hosszasan beszélgetni.
Figyelt, hallgatott, gondolkodott, könnybe lábadt a szeme, együtt érzett... egyszer megszólalt:
- Anya, fáj amikor meghalunk?
Nagy örömem, hogy bizonyossággal, meggyőződéssel válaszolhatok neki az élet legfontosabb kérdéséről. Mondhattam, hogy Ferus bácsi már az Úr Jézusnál van, ott meggyógyult. Örökre. És ez nem önámító mese. És ott van Szilágyi mama is, meg Mike tata... mi is oda készülünk. Befogadtuk Jézust a szívünkbe (akié a Fiú, azé az Élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban - 1Jn 5,12), így Isten családjába tartozunk. A Mennybe haza megyünk majd.
4 megjegyzés:
Ugy van Adina,lehet ti kik ebben nottetek fel(kereszteny csalad)fel sem foghatjatok micsoda felszabadulas , szabadon, gondolni-beszelni a halalrol, miutan annyi ideig tabu volt ez a tema.Ott a halal kuszoben is azt mondtak a betegnek"oh dehogy nem halsz meg".Nem is beszelve az elo remenysegrol mely szivunkben bizonyossagga valt.
igen... IGEN!
Nagyon örülök minden egyes írásodnak. Tegnap este, miután olvasott Tibi Barnusnak, belenéztünk a szatmári szolgálatotokba. Barnus alig akarta abbahagyni a zenehallgatást, nézést, majd ma reggel is kérte volna. Délután lesz rá alkalom. Együtt ahol lehet, a szolgálatban. Ezek szerint még a temetésen is lehet? Jó példát mutattok!
Piroska, ezt tőletek láttam - a gyakorlatban is!
Megjegyzés küldése