minden nap többször is jutott eszembe a tavalyi "ez a hét", a költözés. Hogy ilyenkor már hogy álltunk, mennyire volt üres a ház ... szerdán már nem is aludtunk otthon Boróval ... csütörtökön egész nap vártuk a teherautót ... és végül péntek délelőtt - utolsó búcsúzkodások, ölelések, sírások, orchidea ... aztán a saját autónkkal is elindultunk. Elhagytuk a Várost, ahol tíz évig volt az otthonunk, a Helyünk. Sírtam.
Éjfél körül érkeztünk Belényesbe, a Kisvárosba, szintén a Helyünkre. Örvendtem.
Egy éve, hogy itt is otthon vagyunk. Úgy megszoktuk a kisvárost, a nyugalmát, hogy ha ritkán nagyvárosi forgatagba kerülök, magamba elcsodálkozom: ki lehet ezt bírni?! Na jó, tudom, hogy igen.
Ilyen az élet.
