nehezen, de valami csak összejön - mert ezek a napok, hetek másról szólnak. ha gép elé ülök is, babával van tele a kezem :), így inkább csak olvasok gyorsan...
Életemnek ez a része, története, különösen az Istenbe vetett bizalomról szól. Ő méltó a bizalomra, bizalmamra, és megéri benne bízni, ezt újra átéltem! Zsefi születésének történetét azért örökítem itt meg, hogy dicsőséget adjak ezzel is Istennek. Különben, mint történet, másnak nem annyira különleges vagy megrázó, és hatásvadász sem vagyok... :)
Voltak elképzeléseim a szüléssel kapcsolatban, mondhatni vágyak, álmok is.
Úgy terveztem, Váradon szülök majd, magyar szülész-nőgyógyásznőt választottam... Kétszer voltam a rendelőjében, és mindig elégedetten távoztam. Mégis, nem voltam biztos abban, hogy nekem ilyen "messzire" kell menni szülni... apró jelekből értettem, hogy Isten hazahív, a lakóhelyemre, hogy ne a nagyvárostól, vagy orvosoktól várjam a jobbat... És engedtem neki, itt is nyilvántartásba vettek, többet nem is mentem Váradra. Ez a döntés anyagilag is könnyebbséget jelentett, hogy itt ingyenes volt a kivizsgálás, és utazni sem kellett. Szülés előtt kb. egy hónappal a váradi doktornő felmondott a kórházban - tehát nem vezethette le volna nekem a szülést. Isten előre tudta ezt...
A korábbi szülésekből kiindulva azt gondoltam, a negyedik legalább olyan rövid és könnyű lesz, mint az előző három, vagy még könnyebb. DE Zsefivel többet vajúdtam, mint a másik három gyerekkel összesen :). Isten másképp intézte. A vajúdás hosszú volt és fárasztó - a fájások rendszertelenek voltak, és nem túl erősek.... A doki elővigyázatosságból Váradra küldött mentővel - lévén, hogy Belényes két kórházának egyetlen altatóorvosa van, aki épp betegszabadságon volt, és probléma esetén nem lett volna kit behívni.... Éjfélre tehát Váradon voltam - közben a család összefogott imában értünk. Ott egy kedves magyar rezidens orvosnőhöz kerültem, aki mindent ellenőrzött és elmagyarázott, majd átadott egy szintén nagyon kedves, magyar szülésznőnek. Nekem ez igazán kedveskedés volt mennyei Atyám részéről, aki tudja, milyen sokat jelentett, hogy anyanyelvemen kommunikálhattam, és ez ott épp senkit nem zavart... Amikor végre "rendes kerékvágásba" kerültem, elég hamar megszületett a kisfiunk.
Amiért imádkozni sem mertem, az is megadatott: a negyedikkel nem vágtak! Pici repedés csupán, és semmi kínlódás az első hetekben! Hála, hála...
Hab a tortán, hogy a gyermekorvosnő is magyar volt. Igencsak nagyot néztem, amikor a nevemet látva románról magyarra váltott, és elnézést kért az őt kísérő nővértől, hogy most magyarul folytatja.... ekkora kitüntetés, figyelmesség!
Szobatársam egy kedves fogorvosnő volt, majdnem velem egyidős. Amikor egy nappal hamarabb hazament, mint én, és másvalaki került a helyére, realizáltam, milyen nagy dolog, hogy Isten ezzel is törődött; egy hullámhosszon voltunk, jókat beszélgettünk, maximális bizalom volt egymás felé...
A várandósságom harmadik felében kaptam egy igét az Úrtól, Ézsaiás próféta utolsó részéből: Csak megindítsam, és ne vezessem le a szülést? - kérdezi az ÚR. Vagy én, aki a szülést vezetem, megakadályozzam? - kérdezi Istened.
Eddig is tudtam és hittem, de innentől még tudatosabban, hogy a szülés minden pillanatát felügyeli az Úr. Ezért is idegenkedtem (mindig) attól, hogy az orvos beindítsa a szülést komoly ok nélkül... Ezért is óvakodtam attól, hogy vakon az orvosban bízzak, bár persze kell a normális orvos-páciens bizalom, de jelen esetben ennek hiánya nem rajtam múlott. Ezért nem estem pánikba, amikor hirtelen Váradra kellett menni, vagy nem az elképzelt módon alakultak a dolgok. Folyton eszemben és szívemben volt, hogy Ő indította be, és le is vezeti a szülést. Ahogy akarja, és azokat az embereket használja benne, akiket ő jónak lát. A végeredmény csodás lesz. Így is történt. Csak Benne érdemes bízni, az embereket eszközeinek tekinteni, így tisztelni és megbecsülni munkájukat is.
Az is imameghallgatás, hogy anyatejjel táplálhatom a kis Zsefit.
Jó az Úr, mindig biztos segítség - vallom a zsoltárossal együtt.
