Igaz ugyan,

hogy a hálaadó ünnepek lejártak, de a hálaadás ideje sosem jár le. Itt Belényesben mondta el egyik kedves testvérnő a hálaadás ábécéjét, amit 15 éve fogalmazott meg saját magának első sorban. Nekem áldás volt íyg egyben az egész, főleg, hogy eszembe juttatta Linda Dillow tanulmány egyik feladatát. Elkértem Boros Gyöngyitől a versét, s most közkinccsé teszem. Ha különösen sokat jelent nektek valamelyik sor, szóljatok.

Atyám, én hálát adok: az

Akaratért, amelyet kimunkáltál bennem, a
Bocsánatért, mit meg nem érdemeltem, a
Célért, amit mindig láthatok, a
Csillagért, mely felém is ragyog, a
Dicsőségért, melyet Fiadnak adtál, s az
Erőért, amellyel felruháztál, az
Életért, amelyet benned nyertem, s a
Fiúért, akivel eggyé lettem, a
Golgotáért, hova naponta járok, a
Győzelemért, mit a vérben találok, a
Háláért, melyre tanítasz engem, s az
Irgalomért, mit másokkal kell tennem, az
Ítéletért, ahol mind meg kell álljunk, s a
Jutalomért, amelyet tőled várunk, a
Kegyelemért, amelyben részesültünk, a
Lélekért, mely munkálja üdvünk, a
Megváltóért, ki tűrt, szenvedett értem,
Nagypéntekért, mely elvette minden vétkem, a
Nyugalomért, melyet benned találok, s az
Oltalomért, ha tövisek közt járok, az
Óráért, melyben megismertelek téged, s az
Örömért, mely akkor lett teljes benned, a
Pálcáért, mellyel fenyítesz engem, s a
Rágalomért, mit érted kell szenvednem, a
Sionért, hová vágyódik lelkem, a
Szeretetért, mellyel betöltöd szívem, a
Türelemért, melyet naponta formálsz, az
Útért, melyen igéddel táplálsz, az
Üdvösségért, melyet már most remélek,
Vágyért, hogy örökre veled éljek, a
Zárszóért, melyet már most kívánok, hogy
Zsoltárokkal győzzem le a világot.