Szeretem olvasni

Novák József írásait. Amerikában él ugyan, de sem beszédén, sem fogalmazásán nem érződik az angol nyelv hatása. Egy cseppet sem.
Most nem tudom hirtelen, hogy ez természetes, vagy nem...
Olyan ízesen beszél és ír magyarul, hogy csak na. (Ma gyógyír volt a lelkemnek.)
Legutóbb ezt olvastam tőle, az amerikai nemzeti imanap apropóján. Ízelítőnek ennyit másolok be:

Két földi haza fiaként, én hálás vagyok azért az otthoni lelkületért, amit itthon nevet­séges­nek tar­tanak. Fájlalom a hiányát itt, ahol egyébként min­den sarkon tem­plom áll, és még a káromkodás­ban is isteneznek. Amerika tartását nem az adja, amiért sokan iri­gye­lik, hanem a máig is érződő puritán örök­ség: készsége az önvizs­gála­tra, a bűn­val­lásra, és hite az újrakezdés­ben. Sok kegyelembe, mil­liók folyam­atos imád­ságába van beá­gyazva ez az erény – amit teg­nap is fel­fris­sített az imádság.

A régi, híres szem­lélődők, mint Toc­queville és Chester­ton val­lá­sos nép­nek tar­tot­ták az amerikait. A számok tükrében még mindig az. Ott élve, mi tudjuk a legjob­ban, hogy a valóság más: történelme leg­nagy­obb vál­tozásán megy most át. Lehet, hogy valóban, csak egy sül­lyedő hajó. Még mindig énekel­nek rajta…