Igen!

Tizenötödször IGEN Józsefemnek, és NEM mindenki másnak!

Emlékszem, a menyegzőnkön, a köszöntések során két hasonló bátorítás is elhangzott: egy fiatalember, aki alig 2 hónapja, hogy férj volt, arra buzdított, ne titkoljunk el semmit egymás elől, osszunk meg egymással minden gondolatunkat, ez olyan felszabadító, csodálatos, és közelebb visz egymáshoz... Majd egy, kb. 34 éve házasságban élő férj azt mondta, ő nem tanácsolja, hogy minden gondolatunkat megosszuk egymással (mármint mindent, ami a fejünkön átmegy), mert az igenis árt a kapcsolatnak. Most akkor kire hallgassunk? (...) Kire hallgattunk? Azt gondolom, mindkettőjüknek igaza volt. Szerintetek?

Eszembe jutott az is, hogy pár héttel a menyegző után, egy nap összefutottam egyik sógorommal, aki megkérdezte: Na, milyen a házasélet? Azt válaszoltam: Bonyolult. Az is, de szép és izgalmas bonyodalom.

Isten úgy látta jónak, hogy vezető típusúnak teremtsen engem. Segítőtársul rendelt tizenkilenc évesen egy alkatilag nem vezéregyéniség mellé... Eljegyzésünkkor lelkemre kötötte, hogy Neki növekedni kell, nekem pedig alább szállnom... Tudtam Isten házirendjét, hogy a vezetés a férfi felelőssége, feladata a családban, így tudatosan törekedtem arra, hogy ez nálunk így legyen. Segítettem, hogy ne legyen nehéz J.nek vezetni. Bár alapból rugalmas vagyok, az állandó készenlét, alkalmazkodás a társamhoz, a növekvő család és a sokrétű tevékenység az évek során fárasztott is. Időnként eszembe jutott, hogy kinek is kell növekedni a kapcsolatunkban (Jézusnak bennem elsősorban), és tanulgattam, hogy boldogságom attól függ, mennyire munkálom férjem kiteljesedését, boldogságát. Ezt megélni naponta, persze, nem olyan könnyű, mint lepötyögni ide :). De jó pár év után ez újabb lendületet adott. Aztán, újabb évek múlásával, bármilyen szép és nemes hivatás - elfáradtam a férjemnek szolgálni, pedig jó értelemben szolgáltam őt, felé. Istentől kapott hivatásként tettem. Mégis. Ha csak az embereknek szolgálok, menthetetlenül kiégek. Sokat imádkoztam és küzdöttem kapcsolatunkért. Sok emberi megfontolás, hozzáállás, elképzelés volt bennem, amit Istennek le kellett rombolnia.

Az elmúlt nyáron, amikor egy nap ismét ezeken morfondíroztam, forgattam magamban az életünk dolgait, megszólalt Isten Lelke a szívemben: Dehát te Nekem szolgálsz! Érdekes volt, de hirtelen minden a helyére került: JA TÉNYLEG! Én Istennek szolgálok, amikor a férjemre, vagy a gyermekeimre figyelek, az ő javukat keresem elsősorban, nekik kedvezek magam helyett.

Azóta még több csodát éltem meg a hétköznapokban. Isten a kapcsolatépítés Istene. Vele minden másképp megy.

Házasságunkban szeretetünk egymás iránt 15 éve nőttön nő és gazdagszik. Valóban felette nagy titok ez! Soli Deo Gloria!