Ne akarjak mindig mást

Mert mostanában így vagyok én. Szeretnék nyugodtan vasalni, takarítani, sütni, ablakokat mosni, beteget látogatni.... és annyi mindent, ami hosszú ideje nem jön össze. Mert általában csak kapkodok, belefogok ebbe is, abba is... de mindegyre félbe kell szakítani a munkákat. Más lehet jobban csinálja, de engem eléggé frusztrál. Közben tudom, hogy ez nem lesz mindig így, és örülök is neki minden szempontból. Örülök például annak, hogy olyan sokat sétálhatok. Talán egyik gyermekkel sem tehettem ennyit, most meg gyakran együtt megyünk mind, vagy részben. Amúgy meg, a munka mindig megvár. Mert az az érzésem, hogy az angyalokat akkor küldi segítségül az Úr, amikor valóban a kétkezi segítségre van szükségem, és nem az én jellemem krisztusibbá formálásáról van szó...

Igazából örülhetek

Második napja, hogy Boróka - aki magát szereti Pannának nevezni, egyedül elaludt ebéd után. Nála az alvás döntés kérdése. És eddig sehogy sem akart kompánia nélkül szundizni. Márpedig, mióta van egy kis Zsefi főnök a családban, nem mindig sikerül mellé bújni délutánonként, így az utóbbi (hó)napokban elég gyakran elmaradt az alvás. Este nem tudom túl korán lefektetni, mert van másik három is, akire figyelni kell, a fiúk szobája meg amúgy is a Boróéból nyílik...szóval, ez bonyolult...
Tegnap, mégis elég rövid rábeszéléssel sikerült rávenni, hogy aludjon már el egyedül (annyira ki volt merülve, hogy csak hisztire futotta az erejéből :P). Jutalmul "traffozhatott". Csak így működött a dolog. Meglepetésemre, hamar elaludt :).
Ma elmesélte, imádkozott ezért. Örülök, mert akkor egy fontos dolgot megtanult...
Ma délután ismét elaludt... és ismét traffozott :) Nagyon remélem, hogy ez egy jó szokás kezdete.

(Ugye, nem is morcos?) Aztán, a tegnap arra is rájöttem, hogy ideje lenne Zsefinek is elaludni egyedül :). Egyre nehezebben tudtam elaltatni, az édesapja meg nem futhatott mindenhonnan csak ezért haza - mert ez az ő "szakterülete" lett. Már neki (Zsefinek) is minden baja volt, sírt, vergődött, stb. de elaludni - azt már nem. Hát én gondoltam egyet - és szépen lefektettem a helyére, hagytam sírni egy kicsit, és aztán aludni sokat. Míg a hasa fel nem ébresztette. Ma délután is bevált ez a módszer :). Remélem, idővel elmarad a sírás, és csak alvás lesz.

(Játék közben elborult, és beszorult a két szív közé...) Hát így. Na, majd még mesélek.

évzáró és nosztalgia

Megvoltak hát az évzárók. Eszembe jutottak az elemista éveim, az akkori évzárók, amikor a díjazottak virágkoszorúval a fejükön várták, hogy szólítsák őket, és átvehessék oklevelüket. Volt ennek valami varázsa, érdekes bizsergés a szívünk táján...

Ábel tegnapi hivatalos évzárója röviden azt a benyomást keltette bennem, hogy "legyünk túl rajta".... Gyors áldásmondás az ortodox pap részéről, rövid - évente ismétlődő - gondolatok az aktuális igazgató részéről, majd hosszú névlisták a díjazottakról. Senki nem jön előre, hogy átvegye ez oklevelét, hisz már előre megkapták, ott szorongatják a kezükben. Örülnek, ha legalább meghallják a nevüket, és kapnak egy sovány közöstapsot. Itt a magyar tagozat a sor legvégén várja, hogy "számba vegyék". Az aligazgató úr, bár magyar ember, majdnem minenkinek románosan olvassa a nevét, össze-vissza keveri a díjazottakat, akikre valószínű szinte senki nem figyel már, hisz tapsolni is elfeljtenek a mi kis drága harcosainknak. Örüljünk, hogy megtűrnek, hogy még van, aki kiharcolja, hogy gyermekeink legalább 4 évig anyanyelvükön (vagy az apáén) tanuljon? Diszkrimináció. Délután hallottam, hogy egy anyuka elment, és ezt szóvá tette a polgármesternek... Legalább így, ennyit. (?) Majd szeptemberben vajon először a magyar gyerekek névsorával kezdik?

(Nem tudom, hogy még mindig háborgok ezen az állapoton, és sajnos általános passzivitáson, vagy mély szomorúsággá változott bennem az érzés... Teszem amit tehetek. Ábelt is Tárkányba írattuk. Nem baj, ha falu, ha ingázni kell, de magyarul tanulhat tovább. Jó osztályba kerül, lesznek 16-an, ami a mostani osztályához képest nagy létszámnak számít!)

Visszatérve az évzáróhoz: amikor az udvaron vége lett, mindenki az osztályába ment, ott megkapták a gyerekek a bizonyítványt, utolsó emléket a tanító nénitől, egy általa készített és közösen megbeszélt képeslapot, majd elbúcsúztak társaiktól (maradt két másodikos) és a többi osztálytól (I. és III.). Maradtunk még beszélgetni kicsit, aztán hazajöttünk.

Itthon kiderült, hogy a pénteki évzárót Tárkányban megtartották csütörtökön, így Barka is oklevéllel és jutalomkönyvekkel jött haza (most kapta meg az év folyamán részt vett versenyeken elért eredményei gyümölcsét, és igen, nyilvánosan meg lett dicsérve, az igazgató úr kiemelte, hogy bár ingázó gyerek, tessék pédát venni róla, így kell tanulni). Mégis, nem lett színtízes, a romántanárnő oszi szavaival élve, "ilyen ez élet"... Igaz, hogy Barnabást bátorítani kell, hogy igyekezzen, meg ne vegye félvállról a kis tévedéseket, hibákat, mert bizony nyomot hagynak, mégis azt gondolom, hogy többet ér az, ami a fejében van, mint amit az ellenőrzőbe írnak. Különben is, ő elégedett a 9,96-tal...


Délután volt a Boróka évzárója. Az óvodában akkor is szép és jó, ha egyébként nem az sokminden, mert a kicsik annyira aranyosak tudnak lenni őszinteségükben. És most itt nem panaszkodok :). Boró lelkesen szavalt és énekelt, bátor volt. Nem számított, hogy búcsúztat, vagy búcsúznak, ő mondta...


És ahogy itt az előbb Barka emlékeztetett: végre itt a nagybetűs VAKÁCIÓ!

hó, Joni

Még mindig szép tél van, de jó! S most, hogy vakáció van, uncsi is van, közkedvelt a gyerekek körében, Joni Váradról.