már csak kettőt alszunk így

és hazajönnek a többiek!!!

Boróka lázasan készülődik. Tennivalók listáját íratott velem ma délután, hogy lássuk, mi mindent kell elintéznünk szeretteink érkezéséig - külön oszlopban az ő tennivalói, külön az enyémek (mindenki meghatározta a sajátját:). Szerepel azon a listán mindenféle takarítás, ajtómosás, ajándékkészítés, lakásdíszítés, főzés, sütés...
Élvezem, hogy annyira izgatott, egyre-másra rajzol-fest-vág, szívvel-lélekkel készül az ünnepre, vagy ünnepélyre, ahogy ő mondta. Mert meg kell ünnepelni, hogy ismét együtt lesz a család. Tizenegy nap milyen hosszú tud lenni!

végre!

Nemcsak a nyár (a kánikula) van itt, hanem a várva-várt vakáció is (jól hangzó alliteráció). Kedden volt az ovis évzáró. Ma a sulis. Amikor hazajöttek a srácok az évzáró után, értékeltük kicsit az eredményeket. Minden megerőltetés nélkül lehettek volna elsők, vagy első előttiek :D is, de nem, ugyan minek tanulni, ha a rájuk ragadt tudományból is elég jól meg lehet élni? Lettek második-harmadikok. Nem hajtok én már a jegyekre, de azért tudom, mire (lennének még) képesek a fiaim. Ők meg nem bánnák, ha pl. nem ugyanazt a jutalomkönyvet kapnák minden évben; ráadásul dedikálva van, nem lehet olyan simán továbbajándékozni. De ez apróság. Volt új könyv is. A lényeg, hogy tényleg vége a hajszának. Az utóbbi hetekben már annyira kimerültek, hogy rendszeresen fejfájásra panaszkodtak. Van még egy ötletem: mi lenne, ha a mindenféle képzés során egyszer-egyszer tanítanának a pedagógusoknak a dicséret, értékelő szavak hatékonyságáról (is)? Ha például egy félévig kellene ezt a módszert alkalmazzák, és a hatását mérjék a nebulókon... Szerintem beválna, és mindjárt jobb lenne az önértékelése, a motivációja és teljesítménye is a gyerekeknek. A mai nappal Ábinak megszűnt az olvasási, netezési tilalma (6 hetet tartott - ő "akarta")... Mindkét fiú épp Adrian Plass könveit olvassa, és ízlelgetik-élvezik a humorát. Most ez a téma, s mindig csodálom a memóriájukat, hogy egy olvasás után szóról-szóra mondják vissza a poénokat, amik nem két soros Jean viccek ám! Holnap megtartjuk a kupak-tanácsot is, megtervezzük a szünidős napokat, átbeszéljük az előttünk álló eseményeket...

Szombaton pedig

József értünk jött, és hazajöttünk. (Ja, de pénteken csak eljutottunk Püspökibe Anikóékhoz, meg a turiba is, jót dumáltunk Anettel..., vásároltam is ezt-azt...), buszoztunk, ami Borókának külön élmény volt...

Most pedig, jó itthon lenni!

Ugyancsak csütörtökön, de Váradon

találkoztunk Balázs Zsuzsával, aki már 12 éve misszionárius Kínában. Eljött édesapámhoz beszélgetni, így mi is nyertesek voltunk. Nem tudtam, hogy ismer engem, minket... még Borókával is volt ideje, energiája játszani.

Nagy áldás volt hallgatni, hogyan munkálkodik Isten az életében, és általa is ott, az ujgorok között, ahol él és szolgál.
Bárcsak én is mindig a helyemen lennék!

Miközben

mi Váradon vakációztunk, József hazajött, mert neki munkája volt... Többek közt, csütörtökön szánkózni mentek a fiatalokkal :) Tárkányba.

Kécen is jártunk

Kedden délután Kécre indultunk. A református gyülekezetbe hívták Józsefet szolgálni az egyetemes imahét alkalmával; ott Mike Pál a lelkipásztor...

Idejében elindultunk Váradról, de 15 perccel 6 óra előtt cserben hagyott az autónk, és Bogyoszlón ragadtunk. Pali gyorsan értünk jött, és mindössze pár perces késéssel meg is érkeztünk. Nagyon jó alkalom volt, hangos imádságra is felszabadult gyülekezet, a közös éneklésben is lelkes, fiatalos. Példás.Eredetileg haza akartunk jönni este, de ez a terv füstbe ment, így ott maradtunk éjszakára. Senki nem bánta... A lányok (Nóra és Boró) végig királylányos ruhákban játszottak, Boróka nagyon el volt ragadtatva...

A fiúk meg olvasták egyik könyvet a másik után...

Szerda délutánra megjavították az autót, és a szerelő azt javasolta, hogy minél hamarabb adjuk el, akármennyit kapunk érte, mert már csak bánni fogjuk....

Asszem ideje egy másik járgányért imádkozni, amúgy is.

Hamar eltelt

ez az egyhetes, félévközi vakáció. Mi Váradon voltunk, főleg apukámnál. Egész héten főztem, mosogattam, pakolásztam... De nemcsak. Bejegyzést írni onnan nem sikerült. Most pótolom valahogy.

A fiúk nagyrészt Joninál voltak, előtte meg Anikóéknál, így mi inkább Borókával élveztük Tata társaságát.

Lássuk csak,

mutatok néhány képet a békési zenetábor zárókoncertjéről, nagyrészt a fiainkról.

Ja, tudom,

hogy nem írtam a sátorozás óta, pedig holnap lesz egy hete, hogy hazajöttünk. Csak nem volt kedvem írni se, meg semmi. Dolog az volt, meg minden. :) Ugye, milyen sokatmondóan írok?

Most ez ilyen. Holnap megyünk Békésre a fiúkért, mert hétfő óta ott vannak, zenetáborban. Lesz meglepi a holnapi záróünnepen, azt mondja Barka. Már alig várom. Vagyis várjuk.

Nahát,

egész lelkes vagyok így, indulás előtti késő este.
Ez azért jó, mert mindezidáig változó volt a "hangulatom" a sátorozást illetően. A sok utazás, oda-visszahangolódás hatással van rám is, nyilván :). Haza se érünk jóformán, már készülni kell egy másik helyre, másfajta alkalomra.
Most a fiataljainkkal csatlakozunk a váradi Betlehemesekhez (ők a főszervezők, de máshonnan is vannak még ott emberkék), velük sátortáborozunk. Ők már egy hete élvezik a szabadságot, mi most kezdjük. Biharrósára megyünk, de szerintem az itteniek se nagyon tudják, hogy így hívják Roşia-t. Pontosabban Roşia-Lazuri-ra, a patak partjára... Dina mondta, hogy fákra akasztott fehér rongyok jelzik az utat egy bizonyos ponttól... izgalmasnak ígérkezik.

JÓ lesz, biztos, mert Isten mindig jó hozzánk!

Összegzésképpen

Az utazás folyamán többször is beszéltük Józseffel, hogy megérte rokonlátogatásra szánni a szabadságot. Megerősödött bennünk, hogy életünkben legfontosabb helyen kell lennie a kapcsolatoknak, mindenféle irányban. A kapcsolatápolást pedig tudatosan kell munkálni. Mindig áldozattal, fáradtsággal jár, de értékét nem időben és nem pénzben mérik. Mi is feltöltődtünk, a gyerekek is élvezték, és mindenütt azt tapasztaltuk, hogy nagyon örültek azok is, akiket meglátogattunk. Jólesett. Ismernünk kell gyökereinket, jó tudni, kikhez tartozunk. Jó felfedezni a hasonlóságokat és másságokat, együtt imádkozni, beszélgetni, nevetni, kikapcsolódni. Változtunk közben, úgy hiszem. Remélem, hogy lesz, aki viszontlátogat minket:).

Kipihentük a sok utazással, látogatással járó fáradalmakat. Most zökkengetünk vissza a hétköznapi életbe...

9. állomás - Szatmárnémeti

Puskás Saroltáék (J.unokatestvére) voltak az utolsó állomás. A 3-3 gyerek itt is hamar megbarátkozott, megtalálták a közös érdeklődési területet.
A szülők is jókat beszélgettünk,
sokat nevettünk; mondjuk Saroltával nehéz nem nevetni :D.


Megtárgyaltuk, hogy a kamaszkor jelei vészes hasonlósággal jelentkeznek a Barkán és Tamáson... és néhány évig még részünk lesz benne... Jólesett bekukkintani családi életükbe, ahogyan ők nevelik a gyerekeket, az asztali áhítatnak része lenni... Köszönjük!

Szombaton délben - nagy nehezen - elindultunk Várad felé.
Apuéknál vártak Abicsék és 21 kg barack (kajszi és francia), amit "nagyon megfontoltan" megrendeltem, gondolva, hogy simán befőzöm estig. Mondjuk, segítséggel meg is lett, és éjfél előtt haza is értünk. :) Fáradtan, de örömmel.

Köszönöm minden útitársnak, hogy velünk tartottatok, barátkoztatok, ismerkedtetek.

8. állomás - Nagybánya

Joggal kérdezték a fiúk, hogy itt milyen rokonunk van? Fizikailag már nincs, mondta József, hisz édesapjának csak a sírjához mehettünk el,
viszont lelkileg itt született meg Isten családjába, itt növekedett, ebből a fészekből repült ki...
Bányai Fritz és Csilla, valamint Virágh József és Erika - ők voltak vendéglátóink, de Bogya Józsi és Emese is megnyitotta otthonát felénk, amint megtudták, hogy ott vagyuk. Tették volna ezt mások is (jelezték), csak túl keveset voltunk ahhoz Nagybányán...

A temetőben tett látogatás után elmentünk és felmentünk az István toronyba. Igyekeztünk kifogni a déli harangszót, de mivel "csak" az utolsó kondulásokat hallhattuk és nézhettük, mire felcaplattunk a "csipkerózsikához" vezető csigalépcsőkön, József még kondított kettőt rajta (az én rosszalló tekintetemtől kísérve :)). Mindenki élvezte, csak én pánikoltam az elején, rettegtetett a gondolat, hogy a sok lépcső és létra közt leesik valamelyik túlbuzgó gyerekem... Azért szép volt. Barka azt sajnálta, hogy nem hallhatta a kisharang hangját is. Érdekes volt, hogy amikor a belépőket megvettük, ideadták a kulcsot is a toronyhoz. József élvezte is a helyzetet. :).

Este a gyülekezetben voltunk, szolgáltunk, József még tartott egy énekórát is a kiskórusnak (még szép!), de mi hazamentünk... kezdtem érezni, hogy nagyon fáradtak vagyunk. Igaz, a fiúk sehogysem értik, hogy érzem én az ő fáradtságukat, de ez már más téma...
Másnap, reggeli után elindultunk Szatmár, az utolsó állomás felé.

7. állomás - Szilágyszeg

Fél napot tölthettünk itt, Sipos Andrásék családjában. Felesége, Ella, József unokatestvére. Négy gyermekük van, közülük ketten voltak otthon (Krisztina és Virág), a harmadikat, Pétert, épp csak láttuk, Ruth pedig pár hete ment férjhez... Miután megnéztük az esküvői képeket, Boróka kereste mindenütt a menyasszonyt, de persze mindhiába :)

Hamar otthonosan éreztük magunkat a felszabadult családi körben, s kisebb-nagyobb csoportokban, nagyon jókat beszélgettünk. Mindig csodálom Isten Lelkének összekapcsoló munkáját. Neki nincs szüksége napokra a közösség létrehozásához, csupán nyitott szivekre.

Barnabás hamar megtalálta az olvasnivalót (amúgy szinte minden állomáson kiolvasott egy-egy könyvet).

József és Krisztina felváltva énekeltek egyet-egyet a dalaikból... micsoda élmény!


Kriszti egyik gyerekéneke könnyekre fakasztott. (majd beirom a szövegét)

Olyan csodálatos, amikor nemcsak rokonokként találunk egymásra, hanem testvérekként is, Krisztus vére árán. Amikor nemcsak gyerekkori emlékeket elevenitünk fel, hanem elmondhatjuk egymásnak harcainkat, imatémáinkat, és azt, amit aznap mondott nekünk Isten az ő igéjéből. Feltöltődve, örömmel mentünk tovább utunkon.

6. állomás - Sarmaság

Hétfőn, estefelé gurultunk át Sarmaságra, Péter Enikőékhez, aki ugye, József unokatestvére. Nem volt különösebben sok időre szükség a barátkozáshoz, a gyerekek hamar egymásra találtak, Eszter és Boróka is egy-kettőre összeszokott, nem is csoda, hisz egyidősek! Mi, felnőttek pedig ismertük már egymást, amúgy is :). Hamar nekifogtunk a vacsi készitésének, meg belecsöppentünk egy háziközösségbe...
a két fiunk, és Lilla fociztak, a két kislány elmélyülten babázott... mindneki megtalálta tehát a helyét.



Másnap elég korán keltünk (ahogy telnek a napok, egyre korábban kelnek a gyerekek is, lehet, hogy ez a fáradtság egyik jele?), kilenc óra tájban cakk-pakk megvolt a reggeli is, családi áhitat is az asztal körül.
Dél fele kimentünk piknikezni, és kellemesen csalódtunk, mert nem kellett a napon pörkölődni, hiszen lágy szellő simogatott egész végig. Pár óra után vágytak haza, mert ugye ott volt a medence...


Este József a cigány gyülekezetbe kisérte el Istvánt, az asszonyok pedig almás palacsintát készitettünk vacsorára az almából, amit Piroska néni fájáról ráztak le a fiúk még Mocsolyán. Boró egy palacsinta felénél feladta, és elaludt...
Hát ő már nagyon jelzi, hogy fáradt, fáradt, fáradt... nyafogással, anyacsakveledakaroklenni ismétlésekkel, türelmetlenséggel, de amúgy vagányul állja a sarat, élvezi az új ismeretségeket, helyszineket.... Igaz, hogy imádságban mindig megemliti azt is, hogy segitsen az Úr Jézus szerencsésen hazaérni.