kis képes beszámoló a nap végén

A Reménység csapat szolgálata szívmelengető volt: énekeltek, és többen szavakban is bátorítottak arra, hogy legyünk nyitottak, szeretetteljesek a mozgássérült, vagy hátrányos helyzetű gyerekek és felnőttek felé.

Volt bábuzás is.

A belényeskörnyéki gyermekkórus is szolgált két énekkel. Ügyesek!

Találkozás négyfalusi mozgássérült barátokkal, testvérekkel - nagy öröm nekünk is.

Vannak, akik a magaslati levegőt szeretik. :)

Volt egy kis szabadidő, kihasználtuk.

Péter itt még jókedvű volt, és mindig akadt játszótárs - itt épp Efi terelgeti. Sajnos, közben kétoldali mandulagyulladása lett, és penicillint kap, napi 3x, injekcióban. Kérlek, imádkozzatok érte, hogy hamar meggyógyuljon.

kedvenc

Nagy a verseny a trambulinokért, pláne, hogy a szabály szerint egyszerre csak egy gyerek ugrálhat... Boróka ezért a közös alkalmakról szokott meglógni :)

Lea, itt egy kép Brigiről, látod, neked integet :)

Van még pár perc

az esti alkalom kezdetéig, írok hát gyorsan valamit. Jól telik itt a Hargitán, bár hideg, esős az idő. Sokat imádkoztak a gyerekek is napsütésért, és Isten jónak látta meghallgatni őket ma délután.

Amúgy meg olyan színes és változatos a program, hogy mindenki feltalálja magát.

Barkával és Ábellel alig találkozom a nap folyamán, Boróka viszont rámtapadt.

A nagy sokaságban szeret biztonságban lenni mellettem.

Nekem kényelmesen lazák a napok, nem olyan melós, mint más táborok, amit teszek, azt sem érzem munkának. Van lehetőség beszélgetni sokakkal, lehet tanulni másoktól. Az amerikaiaktól egyszerűséget is.

Rég nem beszélgethettünk Evódiával annyit, mint a napokban - és a hét java még hátra van! Ja, igen, és mindezt anélkül, hogy az éjszakáink rámentek volna.

Amúgy én Boróval vagyok egy négyágyas szobában. József pedig 19 fiúval együtt egy nagyhálóban.

Na, most ennyit, mert kezdünk.

Holnap

korán reggel a Hargitára utazunk ismét. Gyerekeket viszünk táborozni. Imádkozunk, hogy nagyon jó legyen minden.

Anya, ma nyár van?

Boróka minden reggel megkérdi ezt, de van, hogy este is. Csodálkozik, hogy ilyen sokáig tart a nyár.... ez persze azt is jelenti, hogy ruhát/szoknyát vehet fel egész biztosan. És ez a lényeg!
Mert ki nem állhatja a nadrágokat, esős, hideg napokon is csak sok magyarázkodással, rábeszéléssel lehetett célt érni. Szoknyában és ruhában is csak a bokáig érő a valami, ha pedig még forog is... Térden felül érőt nem hajlandó felvenni, az túl rövid, és nem szép.
(Bevallom, kicsit lehet zsarolni is a kedvenc szoknyával: ... akkor nem veheted fel... odaadom annak, aki szót fogad... stb. és ez mindig beválik!)

Ízig-vérig nő ez a lány; topánkák, táskák, parfümök és szájfények mindig jöhetnek, bárkitől kunyerál (nem eredménytelenül), ha másképp nem lehet, hát kölcsön kéri a cuccokat...
Ahogy nő, egyre jobban tudja, mi mivel talál, mindenkin észreveszi a szépet és ízléseset, azonnal dícsér, és egyelőre gond nélkül kimondja hangosan, ami szerinte "nem szép, nem áll jól".
Mostanában rögtön felmerül benne egy kérdés: ha más szép, akkor ő már csúnya? vagy Ha a más ruhája is szép, akkor az övé csúnya lett?

Már engem is elkezdett öltöztetni. Odajön a szekrényhez, és véleményezi a szoknya hosszát, színét, ha jól választok, vagy ha szerinte nem. Megdícsér vagy elmarasztal...
A férfiakon is észreveszi a szép inget, új nyakkendőt, szép cipőt, bármit, mindent...

Hajjaj, vár még rám eztán sok gyönyörűség!

évzáró és nosztalgia

Megvoltak hát az évzárók. Eszembe jutottak az elemista éveim, az akkori évzárók, amikor a díjazottak virágkoszorúval a fejükön várták, hogy szólítsák őket, és átvehessék oklevelüket. Volt ennek valami varázsa, érdekes bizsergés a szívünk táján...

Ábel tegnapi hivatalos évzárója röviden azt a benyomást keltette bennem, hogy "legyünk túl rajta".... Gyors áldásmondás az ortodox pap részéről, rövid - évente ismétlődő - gondolatok az aktuális igazgató részéről, majd hosszú névlisták a díjazottakról. Senki nem jön előre, hogy átvegye ez oklevelét, hisz már előre megkapták, ott szorongatják a kezükben. Örülnek, ha legalább meghallják a nevüket, és kapnak egy sovány közöstapsot. Itt a magyar tagozat a sor legvégén várja, hogy "számba vegyék". Az aligazgató úr, bár magyar ember, majdnem minenkinek románosan olvassa a nevét, össze-vissza keveri a díjazottakat, akikre valószínű szinte senki nem figyel már, hisz tapsolni is elfeljtenek a mi kis drága harcosainknak. Örüljünk, hogy megtűrnek, hogy még van, aki kiharcolja, hogy gyermekeink legalább 4 évig anyanyelvükön (vagy az apáén) tanuljon? Diszkrimináció. Délután hallottam, hogy egy anyuka elment, és ezt szóvá tette a polgármesternek... Legalább így, ennyit. (?) Majd szeptemberben vajon először a magyar gyerekek névsorával kezdik?

(Nem tudom, hogy még mindig háborgok ezen az állapoton, és sajnos általános passzivitáson, vagy mély szomorúsággá változott bennem az érzés... Teszem amit tehetek. Ábelt is Tárkányba írattuk. Nem baj, ha falu, ha ingázni kell, de magyarul tanulhat tovább. Jó osztályba kerül, lesznek 16-an, ami a mostani osztályához képest nagy létszámnak számít!)

Visszatérve az évzáróhoz: amikor az udvaron vége lett, mindenki az osztályába ment, ott megkapták a gyerekek a bizonyítványt, utolsó emléket a tanító nénitől, egy általa készített és közösen megbeszélt képeslapot, majd elbúcsúztak társaiktól (maradt két másodikos) és a többi osztálytól (I. és III.). Maradtunk még beszélgetni kicsit, aztán hazajöttünk.

Itthon kiderült, hogy a pénteki évzárót Tárkányban megtartották csütörtökön, így Barka is oklevéllel és jutalomkönyvekkel jött haza (most kapta meg az év folyamán részt vett versenyeken elért eredményei gyümölcsét, és igen, nyilvánosan meg lett dicsérve, az igazgató úr kiemelte, hogy bár ingázó gyerek, tessék pédát venni róla, így kell tanulni). Mégis, nem lett színtízes, a romántanárnő oszi szavaival élve, "ilyen ez élet"... Igaz, hogy Barnabást bátorítani kell, hogy igyekezzen, meg ne vegye félvállról a kis tévedéseket, hibákat, mert bizony nyomot hagynak, mégis azt gondolom, hogy többet ér az, ami a fejében van, mint amit az ellenőrzőbe írnak. Különben is, ő elégedett a 9,96-tal...


Délután volt a Boróka évzárója. Az óvodában akkor is szép és jó, ha egyébként nem az sokminden, mert a kicsik annyira aranyosak tudnak lenni őszinteségükben. És most itt nem panaszkodok :). Boró lelkesen szavalt és énekelt, bátor volt. Nem számított, hogy búcsúztat, vagy búcsúznak, ő mondta...


És ahogy itt az előbb Barka emlékeztetett: végre itt a nagybetűs VAKÁCIÓ!

évzárók

Holnap lesz az Ábelé, és a Borókáé, pénteken a Barnabásé. Megvannak a közös ajándékok, a virágcsokorok. Igazán kevés ez a köszönöm mellé, amit az óvónéniknek és tanítónéniknek mondhatunk/adhatunk fáradságos munkájukért. (Igaz is, az üdvözleteket még meg kell írnom, jaj!)DE a fiúk is keményen dolgoztak, tanultak azokért a jegyekért, minősítésekért... (még ha én olykor többet is vártam, az én bajom, hogy nehezen találom az elégedettség hangját, pedig igazán büszke vagyok rájuk, és nagyon hálás Istennek értük).
A fiúk nagyon-nagyon fáradtak, én is várom a vakációt ilyen szempontból is. Nem baj, ha újabb kihívások várnak, mert ezekkel együtt szép az élet.

cseresznyeszedés, koncert és Johann

Mind a múlt hét eseményei...
Szerettük volna leszedni a cseresznyét, de a seregélyek megelőztek. Ha egy jó maréknyit szedett a három férfi, akkor sokat mondok. De sebaj.


Megvolt a belényeskörzeti gyermekkórus tanévzáró koncertje is szombaton. Szép volt, sokat fejlődtek, és hát Isten elsősorban hűséget kér a karvezetőktől és a kórustagoktól is.

Tegnap délelőtt Halász Johann bemutatásának örvendtünk Fenesen. Több kicsi porontyunk van ott, és még útban is...Szép hetet kívánok mindenkinek!

Jóságmérő

Ezt a jelenetet legelőször a Betlehem gyülekezet drámacsoportja előadásában láttam. (Katt a szövegre, ha szeretnéd megnézni.)
Elgondolkodtató.