Üzen a tükröm

Hányszor megtörtént már velem: tükörbe néztem, és megállapítottam, hogy olyan csúnya vagyok!!! Máskor is néztem tükörbe, és úgy láttam, hogy a visszanéző arc nem is olyan csúnya, sőt, még kedves is. Idővel levontam a következtetést, hogy a lelkemben levő rendetlenség, disszonancia, csúnya vonásokat ír az arcomra. A keserű kedv csúnyító szer (nagyon hatékony), és az ördög boltjában kapható, hazug címkével ellátva, persze. A lelkemben levő Rend, harmónia, öröm pedig szépséges, kedves, vonzó vonásokat, kellemes összhangot eredményez, ami lényemből áradhat. Ilyenkor szeretnek körülöttem lenni mások is :)... (úgy vettem észre). Ez az Isten szépítő szere, olyan kozmetikum, ami pénzbe nem kerül, de befektetésbe (csend, közösség) igen. Nektek is beszédes a tükrötök?

Jól megnéztem magam,

és megállapítottam, hogy mindennel együtt, amit az anyaság jelent, boldog édesanya vagyok. Ezért pedig éjféltájban, fáradtan is hálás. Hasonló jókat kívánok másnak is. :)

Mi lenne, ha?

Ha az idén én is írnék az Angyalnak, és kérnék tőle egy igazi nagymamát? Mert az megfizethetetlen :).

elaltattam- hogy is?

Háromnegyed tizenegy - a család többi része kóruspróbára készül, én pedig ölemben a legkisebbel... altatni készülök. Már régebb, hogy álmos, ha elcsendesedik a ház, nyugodtabban ringatom. Nemsokára egyenletesen szuszog, közben még szörtyög is, emiatt igencsak megkérdőjelezett a pihenése. De elaludt. Végre. Lassan az ágyához viszem, óvatosan beemelem, leteszem. Ő összerezzen, de még alszik. Csendben araszolok az ajtó felé, ám oda se érek, már sír. Sóhajtok, visszamegyek, és kiveszem. Azonnal megnyugszik, alszik is tovább, bár szuszogása nem ideális. Függőlegesbe emelem, majd ismét vízszintesbe. Felsír, elhallgat - ilyenek. Közben félkézzel megírok egy smst. Be van dugulva az orra, türelmetlen hangú sírás következik. Döntök: cseppentek fiziológiai sóoldatot az orrába és leszívom. Ez jó is, meg nem is. Mert bár szuszogás megoldva, garantált az ébredés is. Ez az egyetlen hátránya a jó Dyson porszívónknak - hogy jó hangos. Kezdődik minden elölről. Nyugtatgatom, csitítgatom, dallamokat dudorászok - sikertelenül. Nem baj, egy kis szopcsi jót tesz majd gondolattal lefekszünk a nagy ágyra, de sok méreggel és sírással kell megbirkóznom, míg végül megtelik a poci, és megnyugszik a bébi. Óvatosan lekecmergek az ágyból, de tudom, a büfiztetés még hátra van. Kérek tőle egy jó férfiasat - meg is kapom némi rázogatás után. Megint lassan, óvatosan teszem le - ezúttal a nagy ágy közepére. Betakarom. Összeráncolt szemöldökkel alszik, de nem mocorog. Kimegyek. A másik szobából hallgatózok, de nem, még nem sír. Felhívok valakit telefonon, hogy tisztázzunk egy kérdést. Míg beszélgetek, és a munkám minősége javul, arra gondolok, hogy tán most mosogatnom kellene... de ha lemegyek, nem írom meg ezt sem...

A világ dolgai átbeszélve, telefon kikapcsolva, bejegyzésnek nekilátva.. Egy ilyen bejegyzést amúgy pár perc alatt megírok, de közben hazaért Á. a kórusról, felsírt Zs., segítettem a szeleknek továbbállni, és elaltattam újra. Itt szuszog a kezemben, míg befejezem.

Ha hazajön a férjem, és megkérdi, mit csináltam, míg ők odavoltak, mondhatom, hogy (látszólag) semmit. Pedig végignéztem pár receptet és döntöttem a karfiol sorsáról. Olvasgattam a neten, szortíroztam a leveleim. Lektoráltam két cikket. Gondolatban :) kitakarítottam a lakásban, betettem a mosnivalót, összehajtogattam a megszáradt ruhákat, felmosogattam. Vágyakozva néztem ki az ablakon. Mérlegeltem a belső életem...

Hazajöttek mind. És én ugyanúgy vagyok, mint amikor elmentek - karjaimban a legkisebbel. Csak most csukva a szeme és alszik. Végül is, minden oké. A helyemen vagyok.

ez van

sok bejegyzést megírtam már a fejemben, sok mindent meséltem, osztottam meg, amiről mégsem tudtok. :) mert nem írtam le. valahogy mindig másra szántam inkább az időt, vagy amikor akartam, akkor már "lekapcsolt" valaki.

nagyon rég nem készítettem képeket, lehet, hogy Zsefi ezt felrója majd nekünk...

zajlik az élet, megszokott és kiemelkedőbb eseményekkel.

lehet, hogy meg kéne változzak :)

Mi/Ki vagyok én?

csődtömeg?

kudarchalmaz?

VAGY

agyag a Mester kezében?

Krisztus katonája harc közben?

Nézőpont és hozzáállás kérdése.

Kinek a szemével nézem magam? Hogy viszonyulok gyenge önmagamhoz?

Értékes

ajándékot kaptunk nemrég. Egy dvd-t egy temetésről, melyen Mike tata prédikált. 13 évvel ezelőtt... Olyan jó volt látni-hallani őt...

És a gyerekek! Barka már nem emlékezett rá, Ábi és Boró pedig nem ismerhette. De alig várták, hogy ők is megnézhessék, hogy lássák a nagytatájukat, legalább így. Felbecsülhetetlen értéket kaptunk. Valaki sejtette ezt, ezért küldte - számunkra ismeretlenül - a dvd-t. Köszönjük.

jelenlét

Az elmúlt hétvégén belényesi napok voltak. Kicsi város, nagy felhajtás. Mi, szerencsére, a nagyjáról lemaradtunk. A rendezvényt nem kommentálom és nem részletezem, gondolom van fogalmatok róla, milyen lehet...

(Ez a videó 2009-ben készült, pont az imaházunk előtt... Ilyen vasárnapokon a beszűrődő zaj elnyom(hat)ja kis közösségünk énekhangját... Egyébként nem muszáj végignézni. Engem az ilyen zene kikészít... volt régebben egy kazettám ilyen utcai zenészektől, amikor azt hallgattam, erős fejfájásom lett... mikor rájöttem, kidobtam. )

Ennek kapcsán eszembe jutott az is, hogy kb. 14 évvel ezelőtt, amikor Németországban jártunk, egyik helyen városnapok voltak. Sok dolog, megnyilvánulás, újdonság volt számunkra, olyan is, amit remélem, nálunk sosem fognak gyakorolni, de legkellemesebb meglepetés az volt, amikor hirtelen, Istent dicsőítő zenére lettünk figyelmesek... Igen, a helyi evangéliumi közösség képviseltette magát a sokadalomban.

Tavaly, Ábel Budapesten járt a Gyermeknapi rendezvényen, és ott is - a sok mindenki között - jelen volt pl. a Palánta (csak Ábit nem engedték oda a sátrukhoz, nehogy elvesszen a többiektől). És milyen jó, hogy nemcsak a gyerekjógát lehetett kipróbálni....

Milyen jó, ha a sóvárgó keresők megtalálhatják az Isten fiait, mert megjelennek köztük!

Itt Belényesben, kisebbségben vagyunk magyarok. Még kevesebben (sajnos), magyar hívők. Talán a román testvéreink hatékonyabban szolgálhatnának ilyenkor (?). De kell nekünk elvegyülni a sokadalomban? Persze nem arról van szó, hogy nem szabad megenni egy kürtőst, vagy ugrálni a gyerekeknek a nagy gumivárban (habár azt is csillagászati áron kínálják)... de mégis... hogy vagyunk jelen?

S a nagyobb városokban, ahol szabad magyarul is jelen lenni?

Istenem, te nem a félelemnek lelkét adtad nekünk...

Követem

"Jézus követése nem azt jelenti, hogy megoldjuk az emberiség összes problémáját, hiszen erre maga Krisztus sem törekedett. Elég, ha hozzá hasonlóan reagálunk, vagyis a józan észnek ellentmondva kegyelemmel és szeretettel közeledünk azok felé, akik ezt a legkevésbé érdemlik meg." (Philip Yancey)

... az embereket Te meg hagyod halni...

Ahányszor hallottam a Tebenned bíztunk-ot énekelni, ez a sora mindig megfogott. Az elmúlt napokban két temetés volt, 95 és 71 évesen költöztek el az örökkévalóságba testvérek...

Beszélgetünk J-fel az élet ilyen dolgairól is, s bölcsen mondja ő: nem azon kell csodálkozni, hogy meghalunk, hanem azon, hogy még élünk.

Valóban, az élet Isten csodája.

almapucolás

Ezt olvastam az előbb, és örültem, hogy ma este nekiláttunk a fiúkkal a kosár almának... megpucolni. Kb. a felét sikerült, és kompót, meg süti lett belőle. Meg Pillanatok.

Ez a kép is ilyen értelemben vett pillanatkép.

Milyen kevés kell a boldogsághoz...

mondjuk az, hogy beszéljek a húgommal. Tudtam, hogy már hazajöttek, és olyan nehéz volt, hogy mégsem hívhattam fel telefonon. Mert már más neki az otthon, más telefonszáma van vagy lesz, amit még nem tudok. De ha megtudom se lesz ugyanolyan, mint itthon a baptifonnal cseverészni...

Dehát, ez az élet rendje. :)

Ma délután pedig fölhívott, igen biza! Mert Váradon vannak, és még szép, hogy rám is szánt időt! Sőt, a férjecskéje is üdvözölt, szeretettel.

Az élet új szakasza kezdődött számukra, és eszembe jutott az idézet: Tedd otthonodat boldoggá, és boldog leszel otthon.

Ez beválik, én is mondom...

foglalkoztat

Kő vagyok-e, és nem ember,
hogy csak állok a kereszt alatt,
Krisztusom! Folyik a véred,
és ezt önként vállaltad magad!
...rengett a föld, eltűnt a nap,
és én csak állok részvétlenül...
Kérlek, sújts rá kőszívemre
úgy, ahogy csak Te ütsz egyedül:
hogy meglássam bűnös keménységem,
és sírni tudjak észrevétlenül!


Jobban tenném, ha piruló arcom
elrejteném keresztje előtt,
és sírni tudnék szívből, igazán
s bűnbánó szívvel látnám újra Őt!
Uram, óvj meg engem a könny nélküli keresztyénségtől!
(Isaac Watt)

Vannak barátok

- akik megtesznek akár 250 km-t, egy találkozásért, jó beszélgetésért,
- akik folyamatosan biztosítanak imatámogatásukról, szeretetükről,
- akik apró meglepetésekkel halmoznak el, nehogy azt gondoljam: unalmas az élet,
- akik befogadnak és elfogadnak,
- akik helyreigazítanak, és akikkel meg lehet vitatni az élet dolgait,
- akik vigyáznak a titkokra,
- akik emlékeztetnek, hogy jó, hogy vagyok :),
- akik még a pincuri uborkákat is berakják nekem, nehogy lemaradjak róluk,
- akik miatt, a napokban különösen hálás vagyok...

A felsorolás nagyon hiányos, de Istenem, te tudod csak igazán, mennyi kincset adtál, amikor barátokkal vettél körül engem. Köszönöm, amikor egy-egy ilyen kincs előttem is megcsillan, hogy értékelhetem őket. JÓ vagy hozzám.

ez a bejegyzés

Irinek szól, aki nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy bátorítson. Aki jelzi, ha túl hosszan hallgatok, és lereagál minden egyes apró életjelt. Tudom, hogy nemcsak velem teszi ezt, hanem sokunkkal, mégis olyan személyes tud lenni. Alig várom, hogy végre találkozzunk, igaziból is.

Jól mondta, aki mondta, hogy az igazi barátságok a lélekben köttetnek...

vidékek - legbelül

Vannak napok, események, amelyek kitörölhetetlenül maradnak meg emlékezetünkben, szinte percről-percre vissza tudjuk pörgetni. Nekem ilyen a márc. 13. Akkor csütörtök volt, ma szombat. Már napokkal előtte úgy gondolok rá, és mindig fáj. Hiányzik Édesanyám.
Másnap lett J. negyven éves, de ki tudott akkor arra figyelni? (Igaz, Zsókiék figyelmesek voltak, megajándékozták.) Meg aztán, leblokkolt a dereka, injekciózták keményen, hogy majd helyt tudjon állni.
Tizenötödikén lett volna szüleimnek a negyvenhetedik házassági évfordulója. Helyette édesanya temetésére gyűltünk össze mindannyian. Ünnep volt az is, mennyei perspektívából. Nincs ebben semmi különös, hisz mi is ODA tartunk. A Menny a mi igazi hazánk, oda vágyunk.

soha nem gondoltam volna,

hogy ilyen sokáig tart az átszokás, a beilleszkedés, úgy az egész mindenség, ami egy költözéssel jár. mondjuk, nem is olvastam utána, és naivan azt gondoltam, csak a kicsi gyerekeket viseli meg annyira, hogy hónapokon át felsírnak, meg ilyenek. pedig úgy tűnik, a felnőttek bizonyos változásokat még nehezebben dolgoznak fel. nem mintha visszasiratnék valamit, vagy nem lenne jó itt, vagy ilyesmi. á, dehogy. nem hasonlítgatom betegesen a helyeket. csak ha valami bajom van, legalább van, mire fogjam...
de hallgassak én, mert van, aki sokkal többször, mondjuk már huszonegyszer költözött...
azért érdekel, más mit szokott kezdeni az ilyen összevisszás állapottal? mért is tanulom olyan nehezen kezelni önmagam? és még egy (költői) kérdés: biztos, hogy jó dolog a nyilvános blog?